Flóri Miklós: felszínre kerülnek a tehetséges fiatalok - 2019.03.13.

Bár gyerekkoromban többször is jártam arrafelé, évtizedek óta még a környéken sem fordultam meg. Így döbbenetes erővel hatott rám az a nyugalom, amely a Nagyvárad tértől alig két-háromszáz méternyire, az úgynevezett Tisztviselő telepen szinte sokkolja az arra járót. Ott él a magyar judo egyik igen sikeres és aktív egyénisége, Flóri Miklós is, aki civilben fogtechnikus mester. Ám mivel ez alkalommal nem a fogaim generálozásának megbeszélése volt a téma, hanem a judo, így ezt az örökzöld témát le is zártuk. Maradt Flóri Miklós örök szerelme, a judo, amely sportágban a mai napig benne van.


– Kis kanyarokkal kezdődött a pályafutásom – nyitotta meg az emlékezés gátjait vendéglátóm. – Édesapám ugyanis asztaliteniszező volt, én viszont olyan sportágak iránt érdeklődtem, mint a birkózás meg az ökölvívás. Édesapám ezt az „eltévelyedésemet” nem nézte jó szemmel. Egy idő múlva, tizennégy éves koromban – némi protekcióval – eljutottam az Újpesti Dózsa judo szakosztályába. Akkoriban az volt a divat, hogy az első edzésen kicsit megdolgozzák a gyanútlan kezdőt. Fél perc múlva már el is jutottunk az első fojtásfogásig… Amiután életre pofoztak, még le is toltak, mondván: mi az, még kopogni sem tudsz?! Mert hogy le kellett volna kopognom a meccset.

– Ezzel el is vették a kedvét a folytatástól?
– Nem! Akkor azzal biztattam magamat, hogy addig járok ide edzésre, amíg egyszer a Ferenczy Zsigát – ő vett először kezelésbe – meg nem verem. Erre pontosan öt évet kellett várnom, amiközben mindig idősebbek között gyakoroltam, ezért jól beleerősödtem a sportágba. Ha valakinek, hát Gyányi Ferencnek nagyon sokat köszönhetek, ő volt végig az edzőm. Mivel a többiekhez képest gyengébb voltam, így technikai finomságokkal kellett kompenzálnom az erőbeli különbségeket.

– Mindent Gyányi Ferenctől tanult?
– Érdekes módon nem! Annak idején egymástól lestük el az új és még újabb technikákat. Ha el tudott jönni Magyarországra egy NDK-beli vagy egy holland csapat, akkor minden alkalmat megragadtunk azért, hogy az ő repertoárjukat kifigyeljük és begyakoroljuk.


– Az első versenyére emlékszik még?

– Természetesen, bár azt nem tudom, hogy hatvanhány kilóban léptem tatamira. Az viszont tény, hogy tizenöt éves voltam és mivel csak harmadik lettem, apám elmondása szerint jól elbőgtem magamat. Később megnyertem az ifjúsági, majd a felnőtt Budapest- és az országos bajnokságot is. Tizenkét évig voltam aktív és a fő időszakomban minden alkalommal hetven kilóba mérlegeltem be. Állandóan öt-hat kilókat kellett fogyasztanom, ebbe is beleuntam, meg Gyányi Ferenc távozását követően már nem is volt olyan kötődésem, mint korábban. Megkönnyítette a döntésemet az is, hogy közben elvégeztem a középfokú edzői szakot a TF-en, így a versenyzéssel 1968-ban fel is hagytam.

– Edzőként maradt a sportágban?
– Igen, szerencsémre akkor alakult az Újpesti Dózsa Sportiskolája, én pedig megkaptam a kezdő gyerekeket, akiket évekig készítgettem a mind nagyobb feladatokra. A második csoport feladását már nehezen viseltem el, elszomorított a gyerekeimtől való elválás, így a legjobbkor hívtak Horváth István mellé a válogatotthoz. A juniorok tartoztak hozzám, akiket két évig csak a technika csiszolására oktattam. Később 1973-ban és 74-ben két évig a felnőtt válogatottakkal is dolgozhattam. Ezt követően, mint kiképzett fogtechnikus mester, nyitottam egy magánpraxist.

– Két-három évig se edző, se versenyző nem volt.
– Csak magamat igyekeztem karbantartani. Lejártam Króner Feriékhez a Spartacusba; ő óriási szervező volt, talán még ma is az. Náluk volt először önálló judoterem, dozsó. Ő szerzett először versenyzőinek sportállásokat. 1978-ban doktor Galla Ferenc vezetésével megalakult a Magyar Judo Szövetség mellett működő Dankollégium. Ott lehetett a különböző minősítéseket megszerezni. Nekem mára már piros-fehér övem van, 2018 óta nyolcadik danos mester vagyok. Ez a fokozata rajtam kívül csak a paksi Hangyási Lászlónak van meg. 1996 és 2004 között egyébként én voltam a Dankollégium elnöke, 2010-ben pedig visszahívtak és azóta is betöltöm ezt a tisztséget.


– Egy kis ugrás visszafelé: mit tudott Gyányi Ferenc, hogy ennyire ragaszkodtak hozzá a versenyzői?

– Elsősorban emberileg állt mellettünk maximálisan. Ha fogyasztani kellett, beült velünk a szaunába. Pontosan tudta, mire számíthatunk az aktuális ellenféltől, és minden gondunkkal nyugodtan fordulhattunk hozzá. Kiváló ember volt, akivel méltatlanul bántak el. Egymás után tizenegy alkalommal nyerte meg a csapatbajnokságot az Újpesti Dózsa, s amikor a tizenkettedik siker elmaradt, azonnal menesztették.

– Önt viszont elkergetni sem lehetett, hiszen mindmáig edzősködik.
– 1996-ban megalakítottuk a Magyar Senior Judo Clubot, ahol választás útján én lettem az elnök. Egy idő után az edzéseket is nekem kellett vezetni, s csak a legutóbbi időkben sikerült egy-két, fiatalabb segítőt is bevonnom. Hetente kétszer gyakorolunk a KSI termében. Mi voltunk az elsők, utánunk alakult egy hasonló klub Kanadában. Mára az egész veterán sportot a Nemzetközi Judo Szövetség, az IJF szervezi: örömömre 2009 óta az IJF versenyszervezőjeként is dolgozhatok a sportágért. Az Európa-bajnokságokon nagyságrendileg ezer-ezerkétszáz részvevő van. A saját nemzetközi versenyemen, március huszonharmadikán, Százhalombattán kétszázötven indulóra számítunk. Ez lesz a huszonegyedik ilyen rendezvényünk. A világbajnokság és az Európa-bajnokság után a mi versenyünk a legfajsúlyosabb ebben a korosztályban. Két nevet kiemelten is megemlítenék: a férfiaknál a száz kilóban versenyző, tízszeres világbajnok, immár hetvenhét éves Péter Sándort és a hatvanhárom kilós, a nők között ugyancsak többszörös világelsőt, a negyvenöt éves Vészi Klárát. Ők ketten a legeredményesebbek a masters korosztályban. Nekem sajnos le kellett mondanom a további versenyzésről, mert rengeteg egyéb tennivalóm ezt egyszerűen lehetetlenné tette. Más kérdés, hogy mindmáig rendszeresen edzésben vagyok.

– Ön tartja életben a Magyar Judomesterek Klubját. Milyen eredményeik vannak?
– Nagyobb részt házalásból szerzett pénzekből 2018-ban például öt versenyzővel ott voltunk Mexikóban, a veterán-világbajnokságon, ahol Vészi Klára győzött, a másik négy versenyzőnk pedig egyaránt ezüstérmes lett. De nehogy azt gondolja, hogy az egyes súlycsoportokban ketten-hárman indultak. Az egyik döntősünk, Fónay Zsolt kategóriájában például harminc fölött volt a riválisok száma.

– Mindenképpen érdekes lehet a véleménye magáról a sportágról, a benne fellépő tendenciákról, illetve a legjobb magyarokról.
– A judo rendkívül népszerű sportág szerte a világban és úgy érzem, hogy számos ország tömegesítésben és minőség dolgában is elment mellettünk. Egyelőre ez a helyzet annak ellenére is, hogy sohasem volt ennyi pénz a sportágban, mint az utóbbi években. Az mindenképpen biztató, hogy az ifik és a juniorok között számos, igen tehetséges fiatal is felszínre került. A felnőttek legjobbjai viszont túljutottak pályájuk csúcsán. Szerintem egy versenyzőnk van, a kilencven kilós Tóth Krisztián, aki egyértelműen a legszűkebb élvonalhoz tartozik. A többieknél a szerencsefaktor is komoly szerepet játszik. Ungvári Miklós már megtette a magáét. Csernoviczki Éva is világklasszis, de ő sem a legjobb korban van már. Bor Barna is túljutott a zeniten, az olimpiák rendre nem sikerültek neki. A szerencsefaktor talán ott számít keveset, ahol egy fiatal, minden gátlás nélkül kerül a fókuszba, mint ahogy annak idején a Kovács Antival történhetett. Nem volt veszíteni valója, felszabadultan judózhatott…

– Önnek vannak érdemi változtatási javaslatai?
– A nem sikeres riói olimpiát követően Tóth László elnök úr minden érintettől írásos ajánlásokat ért. Én a legfontosabbnak egy valóban nemzetközi – lehetőleg japán – klasszis edző szerződtetését javasoltam. Egy olyasvalaki kellene, akit valamennyi hazai „nagy király” kénytelen lenne elismerni. Sajnos ezt a tervet eddig nem sikerült realizálni, mert egy külföldi edző jövetelének csak akkor lenne igazán értelme, ha az illető egész évben itt is tartózkodik. Vendégtanárral nem vagyunk kisegítve.

Jocha Károly