Judo története

1882-ben egy akkor 22 éves fiatalember, Kanó Dzsigoró (嘉納 治五郎, Hepburn: Kanō Jigorō) (1860-1938), többdanos dzsúdzsucu mester, az addigi harcművészeti ismeretei alapján megalkotta a ma dzsúdóként ismert küzdősportot. Ez a fiatalember elszomorodva látta, hogy az akkori császársági rendszer – amit ma Meidzsi-kornak hívunk – mennyire háttérbe szorítja a régi szamurájok harcművészeteit, melyek évszázadokon keresztül meghatározták Japán egész társadalmi és szellemi értékét.

Kano_Jigoro

Kanó Dzsigoró

A szamurájok viselkedését, életfilozófiáját áthatotta az ún. busidó, amely íratlan erkölcsi törvényük volt. Eszerint első helyen a hűség és bátorság állt. Az a szamuráj, aki komolyan vétett e szabályok ellen, az elvesztett minden megbecsülést, ami a szamurájok halált megvető rétegét megillette, sőt, nemcsak ő, hanem egész családja is megbélyegzetté vált, mert azt tartották, hogy a család rossz nevelése okozhatta csak, ha a harcos nem bizonyította hűségét uralkodója iránt. A vétkes szamuráj családja és saját becsületét azonban visszaszerezhette, ha harakirival, azaz rituális hasfelmetszéssel, majd a metszés után rögtön egy másik szamuráj által végrehajtott lefejezéssel, véget vetett saját életének.

A szamurájok szakmája a harc volt. Minden nagy hercegi – vagy csak gazdag földesúri – családnak megvolt a maga saját hadserege, melyek szinte állandó harcban álltak egymással. Így rengeteg egyéni harcművészeti iskola alakult ki, amelyek technikái titkosak voltak és így azok elárulása halálos bűnnek számított.

Voltak olyan iskolák, melyek azt hirdették, hogy a harcban legjobb ütni vagy rúgni, mások viszont a harcosok földre dobását tartották a legeredményesebbnek. Ezek az iskolák aztán igazuk bizonyítására kihívták egymást viadalokra, ahol nem kímélték egymás életét.

A japán emberek ezen réteghez tartozó hányada ezeken a törvényeken felnőve lovagias, erős, bátor, valamint igen művelt volt, mert ez az életmód kitartásra és a világ minél jobb megismerésére nevelt. A XIX. századi Japánban ezek az értékek elvesztek, és mindenki a nyugati kultúrákat utánozta. Gyakran lehetett látni európai öltönyt és kardot viselő embereket, ami mai szemmel kissé furcsa lehetett. A gyerekek nem sportoltak olyan kitartással, ami növelte volna fizikai erejüket és kitartásukat, ezért gyakran betegeskedtek, rosszul tanultak, nem tanulták meg tisztelni társaikat és szüleiket.

Kanó Dzsigoró látta, hogy a régi japán szamurájok szellemében nem lehet tovább élni a modern Japánban, de kellenek olyan sportok, amelyekkel a gyerekek veszély nélkül kipróbálhatják erejüket és nagyon kemény fegyelemre nevelhetők. Japánban a dzsú-dzsucu több száz éves múltra visszatekintő harci művészet volt. A régi szamurájok teljes harctechnikai anyagát tartalmazta, a dobásoktól a kardkezelési eljárásokig, és mindenre kiképezte a harcosokat.

Kanó Dzsigorónak szerencséje volt, mert az akkor még élő legnagyobb mesterektől, például Fukuda Hacsinoszukétől, Masatomo Iszótól tanulhatott.

Amikor megalkotta rendszerét, amit „dzsúdó”-nak (judo) nevezett el, elhagyta belőle a testi épségre veszélyes technikákat, és sportolásra alkalmassá tette, így adta azt át a gyerekeknek és felnőtteknek.

640px-Kodokan_Jigoro_Kano_Statue

Kanó Dzsigoró emlékműve

A dzsúdó ma már olimpiai sportág, ami hallatlanul emelkedő népszerűségét mutatja. Ahhoz azonban, hogy népszerűvé válhasson, sok japán mesternek kellett külföldön bebizonyítani azt, hogy a fizikailag kisebb ember is legyőzheti a nagyobbat.

Az alábbi eset játszódott le Amerika egyik kikötőjében. A mester felállíttatott egy küzdőteret, és kijelentette, hogy aki őt legyőzi, az több száz dollárt kap. Persze a matrózok könnyű prédának nézték a 60 kg-os, alacsony emberkét. Hatalmas lendülettel támadtak rá, aztán hogy-hogy nem, az orrukon-hátukon érkeztek a porba. A döbbenetes élmény hatására mindenki meg akarta tanulni ezt a harci művészetet, de a kegyetlenül kemény edzéseket csak nagyon kevesen bírták ki.

Azóta az európai emberek is megtanultak úgy élni, hogy alkalmasak legyenek a dzsúdótanulásra.

forrás: Wikipédia