Króner Ferenc: ha egyszer Ungvári Miki visszavonul… - 2019.02.12.

Akik ismerik az évtizedekkel korábbi viszonyokat a magyar judosportban, azoknak nem kell sokat magyarázni, ki is Króner Ferenc, hetedik danos judomester. A jelenleg nyolcvanhatodik évében járó Feri bácsi egykor a sportágban töltötte szakmai pályafutása igen jelentős részét és korához képest elég jó memóriával is rendelkezik.


Így – bár jómagam annak idején ismertem őt, de nem voltam igazán benne a sportág „sűrűjében” – sok érdekességre is fény derült a személyes találkozásunk alkalmával közöttünk lefolyt beszélgetésből.

– Ugorjunk fejest a témába – javasolta Feri bácsi. – Hogyan lehettem volna például a válogatott keret edzője? Hát kérlek szépen úgy, hogy voltak évek, amikor a magyar bajnokságban hat súlycsoportból négyben a Spartacus versenyzői hozták el az aranyérmeket. Előléptetésem a nálunk dolgozott Moravetz Ferinek is tetszett volna, ám amikor én a maradás mellett döntöttem, akkor ő egy kisebb fajta lázadást szervezett ellenem. Pazár Sándor elnök felé az akkori legeredményesebb versenyzőt, Szabó Ferikét tolták előre, s miután az elnöknél nem sikerült áttörést elérni, így Ferike ment el a klubtól. Ez az igazság.

– Feri bácsi mióta nyugdíjas?
– Hatvan évesen, 1993-ban léptem le, de utána még hosszú évekig társadalmi munkában dolgoztam a szövetségben. Minden rendben lenne, ha még élne a feleségem, de ő már négy éve lesz, hogy végleg elment. Hatvan éve ismertük egymást és ötvenhat évet éltünk házasságban. Egy-egy fiam és leányom van, kettejüktől öt unokám született és mind az öt leány. A legidősebb unokám huszonkilenc éves, a legkisebb tizenkettő. Házasság még nincs, ma nem divat házasodni. Ami pedig engem illet, én amolyan ráadás gyerek voltam, hiszen a legfiatalabb bátyám is kilenc évvel idősebb volt nálam. Én már egyetlen nagyszülőmet sem ismerhettem meg, mert előbb meghaltak.

– Menjünk vissza a fiatalabb éveihez…
– Én kispesti gyerek vagyok, a Tulipán utcában laktam, ahol a negyvenhármas villamos megfordult a végállomásánál. Egész közel éltünk a Török családhoz, ahol négy fiú nevelkedett, közöttük a Béka, a Gyula, aki megnyerte 1960-ban, Rómában, légsúlyban az ökölvívó olimpiai bajnoki címet. Még az olimpiai győzelmet követően adott rövid interjúban is külön szeretettel köszöntötte a kispesti srácokat.

– Miként került kapcsolatba a judóval?
– A Szekfű utcai iskola tanulójaként jártam birkózó versenyekre, az ATRA-gyár csapatának is tagja voltam. A gyárban szereztem esztergályos szakmunkás bizonyítványt, de géplakatos bizonyítványom is volt. Sokat csavarogtam, rossz gyerek voltam, az utca nevelt. Lovascsatában verhetetlen voltam, a súlylökés az téglával ment. A Vasgereben utcában volt egy üres telek, tiszta homok volt az egész. Ott versenyeztünk számos sportágban, én pedig nem tudtam veszteni.

– Innen már csak egy ugrás és eljutunk a cselgáncshoz?
– Tudod, az ember tizenhat-tizenhét éves korában már elkezd mocorogni, én is eljártam táncolni. A testvéreim kirepültek, a szüleim betegeskedtek, én maradtam otthon egyedül. A táncklubban többekkel haverkodtam és az egyik srácnak különösen szimpatikus lettem, akiről azután kiderült, hogy cselgáncsozik. Elvitt a belvárosba, már nem emlékszem melyik iskola tornatermébe, ahol a Dózsa edzéseit tartották. Onnan hamar leléptem, mert az elég fellengzős gyerekek stílusa nem tetszett nekem. Megtudtam, hol edz a Honvéd, odamentem, doktor Sági József volt az edzőnk. Kollégája, Sztolják Józsi bácsi rendszeridegen volt, nem is lakhatott Budapesten. Akkor még jóval gyengébb minőségi kabátokban versenyeztünk, gyakran sikerült széttépnünk azokat. Ott volt például doktor Fodor Tamás is, aki Gödöllőn végzett, a Nimródnak volt a főszerkesztője és az Állatkertben a madárosztálynak a vezetője. Közöttünk volt a később kitűnő geológus, Juhász Árpi is… Minden szempontból kiváló srác volt… A céltudatossága különösen tetszett, talán érettségi táján lehetett, és a leghatározottabban kijelentette, hogy geológus alkar lenni. Én messze nem voltam ilyen határozott valaki.

– Más klubból is voltak barátai?
– Természetesen. Például a Gyebnár Feri, akivel gyakran egy autóbuszon utaztunk, ő a Dózsában versenyzett. A Lampartban dolgozott, ahol az édesapja nagy szaktekintélynek örvendett.


– Mire emlékszik vissza a versenyzői pályafutása idejéről?
– Nem minden jut az eszembe, az viszont igen, hogy 1956-ban a kedden kitört forradalmat megelőző szombaton országos bajnoki döntőben szerepeltem. Nem nyertem, de Sági József mégis szeretett engem, mert a technikai hiányosságaimat határtalan küzdőszellemmel igyekeztem kompenzálni. Én minden meccsen az elsőtől az utolsó percig támadtam!

– A Honvédban töltötte pályafutása aktív éveit?
– Sajnos nem, mivel ott megszüntették a szakosztályunkat és így át kellett mennünk az egyetemi sportot tömörítő Haladásba. Röviddel később onnan is mennünk kellett, én pedig nem találtam olyan klubot, ahova Sági Józsi bácsit is hívhattam volna, mert sehol sem tudtak fizetni. Megtudtam, hogy Tatán lesz egy olyan kéthetes edzőtábor, amelyen aki részt vesz és elvégzi, segédezői minősítést szerezhet. Végül kikötöttem a Budapest tizennyolcadik kerületi Sportiskolában. A kerületben KISZ-titkár volt doktor Sebes Miklós, ő segített. A szövetség nem tudta elintézni, hogy a Haladástól megkapjuk az összes, a judóhoz kapcsolódó dolgainkat, de ő elintézte.

– Itt sem öregedett meg Feri bácsi…
– Nem. 1963-ban a Spartacushoz kerültem. Akkor Markovics Kálmán volt az elnök, mi pedig belefértünk az ő nagy terveibe. Egy idő után kiderült, hogy a volt miniszterelnök, Hegedüs András három fiát is oda hordja hozzánk edzésre. Többször beszélgettünk egymással, így arról is szó esett, hogy nagyon tetszett neki az ott látott fegyelem. Végül megnyertem arra, hogy legyen a szakosztály elnöke. Ezután hosszan házaltam a szövetkezeteknél és lassan megszerveztem az elnökséget a támogatókból. Közben én még egy TMK-műhelyben dolgoztam és évekkel később megtettek a telep vezetőjének. Próbálom az éveket összerakni, úgy sejtem, hogy valamikor a hetvenes években lettem főállású edző a Spartacusban.

– Eredmények dolgában jól álltak?
– Mondhatom, hogy igen. Volt olyan év, hogy az ifi, a junior és a felnőtt csapatbajnokságot is mi nyertük meg, a serdülőknél pedig az Esztergomi Spartacus gyerekei voltak a legjobbak. A felnőtt egyéni bajnokságokon a Spartacus mindig szerzett aranyérmeket, de volt egy év, amikor hatból négy első helyet szereztek a judósaink. A legtöbb siker sok éven át a sajnos 2011-ben meghalt, nehézsúlyú Varga Imre nevéhez fűződött. A százhúsz kilós Varga ellen a világbajnokságon a szovjet Tyurin százhetvenkét kilóval mért be, és Varga őt is le tudta szorítani. Ezzel lett harmadik, az első világbajnoki érem az ő nevéhez fűződik. Tolnai László Európa-bajnok lett, Ajkáról került hozzánk, Fazakas Tamás volt az edzője, az ő nevét nagyon szeretném, ha megjelenne a cikkben. De nagyon sok embert fel tudnék még sorolni, ha nem félnék attól, hogy bárkit is kifelejtek.

– Azért biztosan van még olyan esemény, ami idekívánkozik?
– Hát ezt még elmondom, amikor a Honvédba át akartak hívni vezetőedzőnek., még a nyolcvanas évek elején. A fiam akkor judózott és ha átmegyek a Honvédba, ő is Pesten maradhat. Nem vállaltam, neki pedig mennie kellett Békéscsabára katonának. No és Pfluger Antalt is szeretném megemlíteni, akinek minden elismerésem azért, hogy még hetven fölött is edzéseket tart, számára természetes módon, egyetlen fillér nélkül.

– Amióta 1993-ban nyugdíjba ment, mennyire követi a sportág történéseit?
– Amennyire ez fizikailag megoldható, igyekszem. Még a lányom is, aki eredményes versenyző volt annak idején, be van építve, ha bármit hall vagy olvas vagy lát a televízióban, azonnal szól. A veterán versenyekre eljárok, onnan is van két emberem, akiket meg szeretnék dicsérni. Péter Sándor a nála fiatalabbakkal kénytelen a veteránok között versenyezni, mert az ő korosztályában már nincsenek versenyzők. Így is majdnem mindig nyer, ha néha csak harmadik, azt kimondottan szégyelli. A veteránokat összetartó Flóri Miklóst külön is kiemelném, ő rengeteget dolgozik ezért a korosztályért. Ő az Újpesti Dózsában versenyzett, volt magyar bajnok is, nagyra tartom az ő munkásságát.

– A sport jelenlegi edzői és versenyzői közül kiket emelne ki?
– Mondom, két edzőt is. Az egyik a Hangyási Laci, a másik a Bíró Tamás, aki versenyzőként is nagyon tetszett nekem. Ha egyszer Ungvári Miki visszavonul, talán a Szabó Frici léphet a helyére. A kilencven kilós Tóth Krisztián sokat ígérő versenyző. A nőknél azt is el kell mondanom, hogy a szövetség öt évig nem engedte megrendezni a magyar bajnokságokat, így a Spartacus a saját költségén bonyolította le ezeket a versenyeket. Náluk ma még mindig Csernoviczki Éva tűnik a legstabilabbnak, de remélem, ott is lesz, aki meglepetést tud majd okozni.

Jocha Károly